A gyermekvállalás akkor tud kiteljesedéssé válni az életünkben, ha felnőttként megérkezünk a jelenbe, önismerettel rendelkező önmagunkhoz. Ennek belső forrása egy másik erő, vagy még inkább tér. Ez a tér az állításokban gyakran úgy jelenik meg, mint a belső gyermek játszótere. Itt nincs döntés és nincs választás, minden lehetőség a maga isteni teljességében ragyog. Itt minden pontosan olyan, mint amilyennek a gyermeki vágy és hit szeretné. Itt van az anya, az apa és a gyermek, azaz, a család ideája is. Ez a tér az, amihez önismeretünk talaján állva fordulhatunk, és aminek erejéből gyógyulhatunk és teremthetünk. Fontos tudni, hogy ez egy valós, létező tér egy sokadik dimenzióban, de csak a belső gyermekünk tud minket elvezetni oda. Ehhez néha pedig az kell, hogy az állítások során mi magunk vigyük el őt a belső gyermek játszóterének bejáratáig.
Ehhez a játszótérhez ugyanis szabadon hozzáférhetünk, ez a földi élet sűrű és kemény megnyilvánulásai között a biztonságunk. Biztos ősi kezdet, egy mag, ami olyan, mint egy szinte kiterjedés nélküli pont, ami őrzi a lelkünk tudását, célját. Innen jön a támogatás, ha kételkednénk magunkban, vagy ha elvesztenénk az álmunkat. De néha nem könnyű visszatérni. Személyes történetünk, családunk, az emberek világa, a föld sok sebe mintha elválasztana bennünket. Egy kis csoporttal mi mégis útnak indultunk, és el is jutottunk ide a 2019 júniusi kollektív teres nap több évezredet, sok fájdalmas történetet hordozó terében.
Az első állítás során azt láttuk, hogy a személyes sorsok veszteségei fájdalommal járnak és választásokra késztetnek bennünket felnőtt életünkben. Egy elvesztett családtag útja mellett mindenáron kitartva eltávolodhatunk az élőktől. Ha vissza szeretnénk találni, akkor az út számunkra és leszármazottaink számára is a belső gyermek játszóterén keresztül vezet, ahol a család egysége teljes. Ezt a helyet nem érintik és nem is változtatják meg a későbbi, akár felnőtt életbeli választás következményei.
A belső gyermek játszóterének megismerése nagyon megerősítette a csoportot, biztonságot, nyugalmat ajándékozott mindenkinek. Így már bátran haladtunk tovább.
A megerősítésre szükségünk is volt, mert mindjárt a második állításban megismerkedtünk egy olyan, valamikor a középkorban játszódott történettel, ahol az élet továbbadása áldozattal járt. Esetünkben az anya feláldozta magát és meghalt egy ellenséges támadás során, engedve, hogy a nagyszülők vegyék át a gyermek gondozását. Színtiszta anyai szeretetből tette ezt, még akkor is, ha a gyermek nyilván jobb helyen lett volna nála, és ő, mint anya, nyilván tovább tudta volna nevelni őt, mint az idős nagyszülők. Az is igaz azonban, hogy az (apai) nagyszülők társadalmi elfogadottsága nagyobb volt, és így erősebb támaszt és védelmet jelentettek a fizikai világban a felnövő gyermek számára. Ezért az anya áldozata nem volt hiábavaló.
Egy magasabb nézőpontból ránézve a történetre, láttuk, hogy az áldozat meghozásának forgatókönyvét létrehozó energia az élet továbbadásának érdekében döntött. Ez a felismerés fontos volt, mert sokak számára nem evidens, hogy elfogadhatjuk és örömmel élhetjük az életet még akkor is, ha az a minket szeretők áldozata árán érkezett hozzánk.
Az állítás során újabb megerősítést kaptunk, amikor megértettük, hogy kiteljesedésünk érdekében (f)el kell ismernünk és el kell fogadnunk a valóságot, olyannak, amilyen az ténylegesen.
A harmadik állításban újabb felismerés várt ránk, és elfogadtuk, hogy bizonyos esetekben a múlt egyszerűen nem folytatható. Egy-egy sorsesemény lezajlásakor, vagy egy sorsfeladat elvégzésének erejéig összekapaszkodhatunk olyan emberekkel is, akikkel később nem kell együtt maradnunk. Az állításban egy természeti katasztrófa utáni pillanat nyílt meg, ahol az életben maradottak rövid ideig szinte családként támogatták egymást. Majd kiderült, hogy mennyire nem illenek össze, és a széttartó energiák miatt az élet más-más helyre vezette őket és többé nem találkoztak. Megértettük, hogy vannak helyzetek, amelyek egy bizonyos keskeny ösvényre terelnek bennünket, ahol csak egy bizonyos módon, egymást segítve tudunk átjutni. Azonban ezek a helyzetek ideiglenesek, és csak a próbatétel miatt jönnek létre. Elmúlnak. Túljutva rajtuk legjobb, ha nem próbáljuk meg újraalkotni életünket sem a próbatétel előtti régi mintának megfelelően, sem pedig a próbatételben megfelelő stratégiát nem kell folyamatosan alkalmaznunk a továbbiakban, hanem a saját utunkat választjuk akkor is, ha látszólag egyedül maradunk egy időre. Fontos elismernünk az ilyen ideiglenes kötelékek támogatását, s szeretettel engedjük el őket minden érintett számára a szabadságot választva.
Egyre mélyebbre haladtunk hát a női lét titkainak világában és a nap közepe felé elérkeztünk a papnői lényrész történetéhez. Azt láttuk a negyedik állításban, hogy milyen az a rend, amikor egy aranyasszonyi beavatással rendelkező nő erőit kisugározva egy élettel teli fényteret tudott teremteni a családja számára. Láttuk, hogy ezt a belső fényteret egy külső gyűrű vette körül, és a férfi ebben a felesége által megteremtett szeretet-tér körüli védőgyűrűben gyakorolta a hivatását. A történet azonban egy ponton megváltozott. Az aranyasszonyi energia meggyengült, a nőnek saját sebei, lelke gyógyításával kellett foglalkoznia. Fel kellett adnia a szeretet-tér és azt övező védőgyűrű megalkotásának és fenntartásának feladatát. Eljött a védtelenség és ugyanakkor a bizalom próbájának időszaka: képesnek kellett lennie átadni az irányítást e belső térben is a férfinak. Ekkor kiderült, hogy jó döntést hozott. A nő bizalommal kapcsolatos sebeit ugyanis éppen a férfi tudta meggyógyítani. Gyönyörű volt látni, hogy amikor az asszony újra talpra állt, és a férfi is visszatért harcosi-papi beavatottságának sajátos közösségi tereibe.
Az ötödik állításban csoportként szeretettel kapcsolódtunk az előző nők kollektív teréhez és kértük áldásukat. Mivel az előző állításokban megtisztult már az a közös tér, ami a sorscsapások, áldozathozatalok emlékét hordozta, egy szépséges szakrális energia szabadult fel, és egy, az anyaságot támogató női szentély energiája született meg. A templom, amit az állításban láttunk felépülni, talán ma is áll Olaszországban. Ez a templom egy fiatal, szentéletű nő életáldozatának színhelye, amelyet az anyaság ideája számára ajánlott fel. Az állítás során a csoport képviselője meghajolt a fiatal nő előtt, és jelképesen elment ebbe a szentélybe. Itt az anyasággal kapcsolatos problémáinkat, fájdalmunkat felajánlottuk ennek a kollektív női erőnek, aki gyógyította ezeket.
A hatodik és a hetedik állításban e hatalmas kollektív teres út után tértünk vissza a jelenlévők személyes terébe, ahol két résztvevő témájával dolgoztunk.
Egyik társunk személyes történetében a párválasztás és az anyai hivatás választásának kérdése került előtérbe. Az állítást kérő abban kért segítséget, hogy hogyan tudná felismerni azt a férfit, aki majd a gyermekének az apja, neki pedig a társa lesz. Azt láttuk az állításban, hogy a leendő férj, apa felismerése kulcsfontosságú, mert a gyermek a szülői párhoz érkezik. Itt az történt, hogy az apa személyét szinte “kiválasztotta” a nap elején már megnyílt speciális szellemi tér, a belső gyermek játszótere. Itt semmi bizonytalanság nem lehet e tekintetben, ez ugyanis a tökéletes család ideájának tere. Itt csak egyetlen apai kép létezik, az igazi apáé. A lélek szintjén az apa, az anya és a gyermek ismerik egymást és összetartoznak, azonban ez a tudás a születés után nem feltétlenül könnyen hozzáférhető.
A vérvonalunk, különösen a női vérvonalunk sebei elzárhatnak bennünket ettől az információtól.
Ez a kijelentés látszólag éppen az ellentéte annak, amit arról a második állításban tanultunk, ahol azt láttuk, hogy az áldozat az élet továbbadását szolgálja. Ez csak a szabad akaratból adott, mások által tisztelettel elfogadott, elismert áldozat esetében van így.
A nem megdolgozott, nem átfényesített áldozat elterel az élet továbbadásának választásától. Bűntudat, önfeladás, érdemtelenség érzés keletkezhet a leszármazottban, ha valakinek az áldozata árán marad életben.
Ezért ebben az állításban végre megnyílt a generációs tér: a női vérvonal tere. A leány és az anya mellett felállítottuk az anyai nagymamát is, aki végre felmentette az állítást kérőt az alól a vélt kötelezettség alól, hogy anyja sebeit át kell vállalnia.
A nagymama elmondta neki, hogy az édesanyja, és a vérvonalban minden nő sorsa speciálisan egyéni, senki más nem hordozhatja, és nem is kell, hogy hordozza. Így, édesanyja sorsát elfogadva, állítónk már el tudta a saját helyét foglalni párja mellett az anyák sorában, s így már el tudta fogadni a leendő gyermekeit is.
Végül az utolsó, hetedik állításban egy másik résztvevőnk ennek az átfényesített közös térnek a biztonságában végre szembe tudott nézni a gyászával. Két magzatot veszített korábban, egyiket abortusz, a másikukat spontán vetélés során. A hosszú oldási folyamatban a gyermekek lelke (és saját belső gyermeke) számára is megnyílt a belső gyermek játszótere. Társunk a csoport támogatásával odatalált a játszótérre, arra a szépséges és biztonságos helyre, ahol a változás, a történés nem számít. Itt még minden a maga szabad teljességében ragyog. Résztvevőnk szembenézett apjával és édesanyjával is, megbocsátott nekik, és tudott végre gyermekükként nézni rájuk. Ezek a lépések mind fájdalmasak és nehezek voltak, de a csoport segítségével ez a társunk is jövendőbeli párja és gyermekei mellé állhatott.
Állításra jelentkezhetsz: https://www.bottyankatalin.com/allitoi-napok-meghivoi/jelentkezes-szemelyisegintegracios-csaladallitasra/
Kérlek, vedd figyelembe, hogy a kollektív teres állításokon való részvétel feltétele, hogy legalább 3 alkalommal vegyél részt személyiségintegrációs állításokon. Ezt azért kérem, mert egy bizonyos megdolgozottságra és a módszer ismeretére szükség van a kollektív térben való munkához. Így is megmutatkozhatnak vakfoltok, fájó emlékek a személyes teredben, amiken mielőbb dolgoznod kell majd.
© Az oldalon található valamennyi tartalom Bottyán Katalin etnográfus, állításvezető szellemi tulajdona. Felhasználása csak a szerző engedélyével, illetve hivatkozással lehetséges. Kérlek, csak nevemmel, az eredeti linkről oszd tovább.