Anyaseb és apaseb napjainkon ráláttunk traumákra, fájdalmakra, találtunk szeretetet, nyugalmat, megértettük, hogy a legreménytelenebb helyzetben elhangzó sóhajunk, imánk lassan létrehozza a változást és haladhatunk vele. A legfontosabb, hogy az új energia legkisebb fuvallatát is fogjuk be a vitorlánkba s menjünk a hullámokon, viharokon keresztül, ha kell, áramlatok mentén vagy azok ellenében , és hajózzunk a fényes, új partok felé.
Anyaseb gyógyító napunkon arra vállalkoztunk, hogy fogadjuk el a megtalált, felkínált segítséget és engedjük el a régi mintákat, mert különben úgy járunk, mint Atlantisz menekülői Lemuriában: tovább terjesztjük a saját törésmintánkat, és mások is szenvednek körülöttünk. Ezek az ártatlanok akár el is pusztulnak miattunk, s nekünk csak a hatalomba való kapaszkodás, az erőszakosan uralkodni vágyás, vagy – egy hajszálnyival jobb választásként – a vezeklés, esetleg az önáltatás, az illúziók, függőségek világa marad.
Megtörténhet egy fiatal lány vagy fiú nagyon korán párkapcsolatba vagy saját család alapításába menekül az otthoni állapotok elől anélkül, hogy megdolgozná a tapasztalatait. Tudattalanul átviheti, átemelheti a legfőbb otthoni erővonalakat, és mire észreveszi, máris azt látja, hogy a saját élete kezd fájdalmasan hasonlítani édesanyja vagy édesapja sorsára, sőt, generációs láncaiban még régebbi, elfelejtett történetek is bejelentkezhetnek. Társa “hozománya sem jobb”, így életük nemhogy szebb, s jobb lenne, talán még rosszabb is lett.
Menni kell tovább, de hova? Mostanra esetleg kialakult benne egy nagy üresség, ami pontosan az anya vagy az apa alakját rajzolja körbe. A hiányzó, félelmetes, félreismert, mással összekevert, nem akart, mégis létfontosságú szeretet műalkotásává vált az egész élet.
S mindez egyre több erőt tölt be a világ nagyobb történéseiből. Ősi szomorúságok, bűnbánatok emlékei jeleznek, s egyre plasztikusabbá válik a körvonal.
Nem, nem járt kárpótlás a szenvedésekért. Üresség, félelem, csalódottság, az élvezetek, látszat sikerek kergetése, munkamánia, betegség, alkohol sem oldja meg ezt a helyzetet. Viszont valamiféle erő mégis VAN itt. Ez egy alap, amivel kezdeni lehet valamit. ÉLET van ebben a helyzetben, ami mozdulással, változással, kapcsolódással járhat.
És egy napon megérkezik az őszinte kívánság arra, hogy valahogyan érkezzen meg a változás. Ekkor érkezik az a bizonyos, eddig érezhetetlen, láthatatlan, megragadhatatlan fuvallat, ami apró kis lehetőségeket kínál. Egyetlen napi támaszt, egyetlen percnyi szépséget, ami hálával tölt el. A lényeges különbség, hogy nem kapaszkodunk, s nem keményedünk még tovább ennek elmúlásakor, hanem marad egy béke, amit megőrzünk.
S a vihar csillapodik, az örvény kiemel néhány szép dolgot, elfogadható emléket a mélyből. Kisüt a nap. Néhány esetben nem kell bizonygatni a létezés jogosultságát, és pár pillanat görcsös kapaszkodás vagy rejtőzködés nélkül is túlélhető.
És több ezernek tűnő év vagy élet után a mélység is kitisztul. A hatalmas terek is lefutják köreiket. Ekkor pedig erőbe lehet állni és még csoda is történhet.
A januári anyaseb nap első állításában egy másságában is hasonló történet volt az első: Atlantisz hatalomsóvár papjai, akik a kataklizmát előhívták, megmenekültek. Lemuriában szeretettel fogadták őket, ám ők csak felmarkolták a segítséget és lassan átvették az irányítást, ami e gyönyörű világ pusztulását eredményezte. Nem Atlantisz pusztulása előtt, hanem utána.
Mélyebben belépve a történetbe, láttuk, hogy Atlantisz elsüllyedésekor pont azok pusztultak vele, akik a tiszta fényt képviselték ezen a kontinensen. A papnők, akik megőrizték annak a kultúrának az eredeti tisztaságát.
Azok a kultúrák, és sok-sok ember akik Lemuria és Atlantisz után születtek, hordozták és a mai napig őrzik ennek a törésmintának az emlékét. Egy ilyen történet tárult fel most.
Az állítás során láttuk a papnők alázatát, sorselfogadását, és mérhetetlen bánatát is.
Atlantisz papnőié a tehetetlenség volt a hatalommal szemben, a kiszolgáltatott áldozatok sebe. Ők meghaltak, elmerültek anélkül, hogy jóvátételt kaptak volna, de akik ezt tették velük, továbbálltak.
Atlantisz papnői sorsát hamarosan átvették nővéreik, Lemuria papnői, akik vendéglátóként fogadták a megmenekült papokat. E hatalomvágyó és erőszakos férfiak ugyanúgy bántak velük is, mint az otthoniakkal. Harmóniája hamar összetört, így Lemuria is elsüllyedt.
A törésminta tovább élt, mint azok, akik létrehozták. Ezeket a hatalmas, elit mágusokat és tiszta fénypapnőket elfelejtették, csak kósza regék maradtak róluk. De sokan (nők és férfiak is) életük szövetét erről a mintáról másolták és másolják ma is.
Így történhetett, hogy az állítói napon két lány bizalmasan megosztotta egymással életük legfájdalmasabb anyasebét, és amikor az általuk megfogalmazott mintára és célra gyógyítást, feloldozást kértünk, egy idetartozó atlantiszi történet érkezett.
Láttuk egymás után felébredni a fent már bemutatott szereplőket és a családállítás már ismert módszereivel segítettünk nekik a helyükre állni, visszanyerni méltóságukat, erejüket.
Miután végre az atlantiszi papnők tiszta energiája is a helyére állt az állításban, még mindig maradt egy drámai emlék, ami miatt nem éreztük úgy, hogy az állítást le lehet zárni, és nem lehet a kapott gyógyulást elfogadni a személyes, apai, anyai térrel kapcsolatban.
Beállítva egy ismeretlen képviselőt, egy megrendítő állapotban lévő minőség érkezett, akinek a helyzete egyáltalán nem volt megoldva. Traumájának ereje betöltötte a termet kétségbeeséssel, reménytelenséggel, zavarral.
Lassan mutatta meg a tér az ő történetét.
Azt már tudtuk, mert elmondták, és más források is megerősítik, hogy Atlantisz papjai mérhetetlenül erőltették az elme kicsiszolását az érzelmek és az érzékenység rovására. A kiemelkedő koncentrációs eredmények elérése érdekében a papnőket kényszerítették egy-egy bizonyos frekvenciára való hangolódásra, ez azonban őket tönkretette.
Az állításban a papok képviselője elmondta, hogy a papnők érzékenysége zavarta őket, ezért megoldást keresve végül a génmanipulációhoz nyúltak: A papnőkből vett petesejteket módosítva olyan lényeket hoztak létre, akiknek az érzelmi élet rovására nagyon kifejlődtek a mentális képességei. Őket nem számították embernek, tulajdonképpen titkolták is a létüket. Semmiféle elismerést, létjogosultságot nem kaptak, puszta eszközök voltak valamire, aminek nem a tudásvágy, hanem a hatalomvágy és az egó volt az alapja.
Ez az a része a történetnek, ami azóta is kiapadhatatlan fájdalomtömeggel árasztja el az emberi világot és eddig megoldhatatlannak tűnt. Csak a remény élt talán, hogy a távoli jövőben ez a teher valahogy lekerül az emberiség válláról.
Az állításban az a megoldás érkezett, hogy Lemuria és Atlantisz papnői együtt imádkoztak és kérték e helyzet lehető legjobb úton módon való gyógyulását.
Egy hosszabb, és nagyon lassú folyamat keretében Atlantisz (papjai) elismerték felelősségüket és beálltak a teremtményeik képviselője mögé. Úgy határoztak, hogy felvállalják a történetet annak minden aspektusával együtt.
A Föld, ami eddig neheztelt a történtek miatt, örömmel adott teret ennek a folyamatnak.
A teremtmények végre helyet kaptak, de a béke akkor változott igazán felemelkedéssé, amikor Atlantisz tiszta fénypapnői önként álltak be ennek a családnak az anyai szerepébe és fogadták el választásuknak, hogy ezt a teremtményt elkísérik fejlődési útján a fény felé.
Kimondták az oly régóta reménytelenül várt kulcsszavakat ebben a nagyon hosszú és fájdalmas történetben az ő petesejtjeikből erőszakkal, manipulációval létrehozott “gyermekeknek”: akkor is elfogadlak magaménak, ha ilyen módon jöttél a világra, és veled maradok, amíg a lábadra nem állsz és felelősséget nem tudsz vállalni magadért.
Lemuria, a Föld és minden más képviselő áldó, támogató módon kísérte ezt a csodálatos folyamatot. Egy gyönyörű ünnepség energiái érkeztekmeg.
A teremtmény képviselője itt darabosan, egósan, beszűkülten viselkedett, leginkább egy nehézségekkel küzdő gyermekre hasonlított, aki nem észleli még, hogy micsoda szeretet és gondoskodás, isteni kegyelem veszi körül. Mi viszont láttuk, éreztük, és előre örültünk annak a csodálatos életnek, ami vár rá. Korlátait legyőzi majd, ahogy az érzelmeit megtalálja, és azt is tudtuk, hogy a fénypapnői anya és a jó belátású apa segítségével ezt a változást gyengédnek és emelőnek tapasztalja majd.
Az anyaseb, ahol az anya nem tud kapcsolódni a gyermekéhez, egy sötét és mély történetből fakadó feloldozás által gyógyulni kezdett bennünk. Az apa felelősségvállalásával az anya a helyére tudott állni és a gyermek végre szeretve lett.
Áldást kérünk erre és minden érintettre.
Hasonló témájú írásokat olvashatsz a következő linkeken:
Négy utazás Lemuriába – 3. állítás (Hasadás a női tradícióban)
KOLLEKTÍV TERES ÁLLÍTÁSOK – JÓLLÉT 1. – A TEMPLOM
